Elmentél Tibi…, döbbenetes ezt leírni, és lehetetlen felfogni, hiszen itt vagy a mindennapjainkban, elevenen élsz a fejünkben, várjuk, hátha egyszer majd betoppansz, mert csak egy rossz álom volt ez az egész.
Március vége volt már, mikor utoljára SMS-t váltottunk, kórházi ágyadból köszönted meg a kollektíva jókívánságait és aggódását. Aggódtunk is, de sokkal inkább bizakodtunk, mert egy életerős, egészséges életmódú, fiatalos vadászembernek muszáj legyőznie a kórt, az nem lehet, hogy egy vírussal szemben alulmarad. Aztán pár héttel később, egy hétfői reggelen jött a hír, hogy sok szenvedés után a szíved már nem bírta tovább a megpróbáltatást, itt hagytál bennünket, a családodat, a barátaidat, a kollégáidat, ennyire fiatalon…
Emlékszem, 1994 nyara volt, mikor feleségeddel betoppantatok hozzám, előtte telefonon érdeklődtél a házaspárnak meghirdetett kerületvezető vadász, vadászházi gondnok álláslehetőségről. Akkoriban nemigen volt internet, csak újsághirdetés, meg ugye az ismeretség. Hét év után egy újlengyeli vadásztársaságtól eljőve szerettél volna tervezhetőbb megélhetést és magasabb szakmai fejlődést ígérő állami erdőgazdaságnál elhelyezkedni. Nyitott kapukat döngettetek Andreával, hiszen pont Rátok volt az erdészetnek szüksége, két olyan agilis, rátermett fiatalra, akik kreatívak és kicsit újra gondolják a korábbi, már-már elavult gyakorlatot. Túlzás nélkül mondhatom, hogy munkába állásotokkal eljött a fehérvárcsurgói vadászház és vadaskert fénykora, hiszen mind a vendégvadászok, mind a szakszemélyzet azonnal befogadott benneteket, pörgött a vadászat, teltházas volt a vadászház, tele voltatok ötlettel, energiával.
Mikor kilenc évvel később megüresedett az erdészetnél a fővadászi státusz, már magától értetődő volt, hogy csakis Te töltheted be, hiszen már kiteljesedtél szakmailag, „kinőtted” a kerületet és komolyabb kihívásokra volt szükséged. Először egy vadászterületen belül három vadaskert, majd a 2004-es erdészet összevonás után már – mint vadászgondnokság vezetőhöz - három vadászterület és öt vadaskert tartozott, rengeteg gonddal, problémával, és az egyre növekvő mezőgazdasági területekből fakadó kihívásokkal. Mivel óriási volt a teherbírásod, vetted az akadályokat, sőt, közben tovább képezted magad, vérebeztél, megszerezted a vadgazda mérnöki mesterképesítést, amit igazságügyi vadkárszakértői minősítéssel és növényvédelmi szakképesítéssel koronáztál meg. Nemcsak munkahelyeden, hanem a megyei vadászkamaránál is maradandót alkottál, melyet Nimród érdeméremmel, majd Kamarai Ezüstéremmel honoráltak. Munkatársaid bizalmát élvezve bekerültél a vállalat felügyelő bizottságába is, ahol önzetlenül képviselted kollégáid érdekét, és sosem a saját magadét.
Bár már „fél Fejér megye” hozzád tartozott, a szíved csücske akkor is Fehérvárcsurgó maradt. Féltő kezeid évtizedes munkájának eredménye, hogy a cég legjobb gímbikái ma már a ’csurgói kertből kerülnek ki, ugyanígy a szikaszarvas-gazdálkodás és a pisztrángtelepítés kidolgozása, a Gaja-völgy megújulása is a Te érdemed. Igazi vezetői erényed volt, hogy a népszerűbb vendégkísérést átengedted kollégáidnak, helyette a sokkal munkaigényesebb, de kevésbé látványos vadföldművelésre és a mezőgazdasági munkákra koncentráltál. Kidolgoztad a szakszerű, és magas tápértéket biztosító tömlős silókészítés technológiáját, modernizáltad az intenzív gazdálkodás egyik fő pillérét, a preventív vadegészségügyi gyakorlatot, és új alapokra helyezted a térinformatika vadgazdálkodási alkalmazását. Az a szerencsés ember lehettél, akinek munkája és hobbija egybe esett, ebben a szellemben, egész életed során a vad érdekét tartottad szem előtt, és ezt vártad el a hozzád beosztottaktól is.
A Nagy-Hallgató fáin süvítő szelet, a teríték melletti máglya ropogását, a Pisztrángos-tó csobogását már nem hallhatod, az újszülött, csetlő-botló muflon bárányokat, az öreg bikák egyre gyarapodó trófeáját, a zöldellő határt már nem láthatod, és hiába hívunk fel telefonon a kérdéseinkkel, már nem felelsz.
Nagyon fogsz hiányozni kedves kollégánk, barátunk. Isten Veled, Tibi!
írta: Tóth Károly